Rózsa Gyula: Előzmények nélkül

Domján 100 – Magyar Képzőművészeti Egyetem.

Ha egyszer majd nem az elborzadás, hanem a kutatás lesz a szocialista realizmus megközelítési módja, többet fog tudni a művészettörténet Domján ötvenes éveiről. Szörnyülködni és jogos átkokat szórni kis befektetéssel is lehet, az viszont kellemetlenül sok vesződséggel jár majd, mire az itthoni pályaszakaszt feltárják.
De megéri. Domján József egyrészt olyan életművet hagyott maga mögött kilencszázötvenhatban, távoztával, amely önmagában is fényforrás az egyébként sem sápatag magyar grafikatörténetben, másrészt olyan karrier emlékét, amely párját ritkítja a sötét masszának látott évtizedben. Ha igaz. Egyelőre – ez az egyelőre harminc éve, Domján újrahonosítása óta tart – töredékekkel gazdálkodunk, ha gazdálkodunk; a művész centenáriumára rendezett kiállításokat is beleértve. Az egyik, a Pataky Művelődési Központban rendezett emléktárlat még fel-felvillantott néhány lapot az itthoni periódusból, majd éppen bezárt azokban a napokban, amikor az ünnepi jubiláris megnyílt az egyetemen, kizárólag késői, kinti művekből.
Domján József – ennyi bizonyos – megbecsült művésze volt a negyvenkilenccel kezdődő hét szűk esztendőnek. Hogy ötvenötben Munkácsy- és ötvenhatban Kossuth-díjjal honorálták, nem a legfontosabb bizonyítéka ennek, a díjeső és díjdevalválás az egypárti voluntarizmus idején alig volt áttekinthetetlenebb, mint a mai többpártiban. Beszédesebb adat az, hogy a művészetpolitikai korszak, amely hisztérikusan tartózkodott a perszonális tárlatoktól, Domjánnak negyvenkilencben is, ötvenháromban is egyéni kiállítást rendezett, és ötvenötben, igaz, másodmagával, Ernst múzeumi gyűjteményest celebrált. S ha ennyi nem elég a különlegességekből, ott vannak a külföldi szereplések, az ötvenkettes luganói első díj, az ötvenhármas koppenhágai nemzetközi grafikai kiállítás elismerése, amely mind akkor ütött lyukakat a vasfüggönyön, amikor az a legvastagabb és a legjobban őrzött volt.
Az igazán bizarr azonban az, hogy Domján fametszetművészete valóban értékes, szuverén és teljes volt akkor is. Erre részben abból következtethetünk, hogy az Ernst múzeumi kiállítást a megnyitóműfajért akkoriban éppen nem kapkodó Fülep Lajos inaugurálta, sőt társszerzőként Domján-monográfiát is jegyzett, részben az itt-ott mégiscsak látható művekből. Domján a jelek szerint az ég beborultával, a direktívák kihirdetése után is folytatta azt a színes fametszetmunkát, amelyet a háború után elkezdett. Visszaemlékezései szerint félreértésből és megrendelésre lett festőből fametsző a negyvenes évek végén – ehhez képest szívszorítóan szép színes lapokban örökítette meg Budapest háborús szenvedését. Lánchíd-sorozata nagy, lomha fájdalommal jeleníti meg a vízbe szakadt és a levegőben kalimpáló csonka elemeket, meg az újjáépítés fürge állványzatait, tapintatosan merész színei, puha, de súlyos kék-sárga kontrasztjai, szürkésből felvillanó vörös-lilái magával ragadóak. Már tudja a nagy foltoknak és a hirtelen vonalaknak azt a játékát, amelyet a fametszetnek, a színes metszetnek tudnia kell, már magabiztosan kezeli tömeg és súly, valamint valőr és sejtelem finom, izgalmas, bizarr játékát.
A jelek szerint a szigor évadján ezt elnézik neki. Ő is ábrázol előírt Vasöntőket, súlyos Olvasztárokat, ahogyan ez megkívántatik, de üzemképein úgy izzik a vörös kokilla, úgy vált kénsárgába a sötét alapon, hogy az bizony pompás grafikai mű. Ha igaz, emberalakjait némi archaizálással metszi már itt is, annyi bizonyos, hogy nemcsak a mentsége, közsikereinek záloga is lesz a múltidézés. Először a Budai Nagy Antal-felkelésnek, aztán Spartacusnak, végül, ötvenhatban Hunyadinak állít sorozatával emléket. Az elismerés akkora, hogy még ötvenhétben, távollétében is kiadnak egy Hunyadi-regényt az ő illusztrációival. Közben, ötvenháromban Kádár Kata-ciklust is készít, s hogy nem ez az egyetlen találkozása folklórral, népművészettel, azt a gyakran alkalmazott – szokványtól eltérve alkalmazott – motívumai más sorozatokon is bizonyítják.
Külföldi karrierjének, kinti életművének a népművészet a záloga. A tizenöt éve New Yorkban elhunyt Domján lapjait éppúgy éltette a magyar kötődés, mint az a technikai fölény és magabiztosság, amelyet még az ötvenes években erősített meg kínai útja. A Barcsay Teremben látható válogatás pompás, pazar mestergrafika. Megérdemelné, hogy azokról az előzményekről is tudjunk valamit, amelyek ránk tartoznak.

A Népszabadság Online nem ellenőrzi a feladó kilétét. Ezt az elektronikus levelet egy ismerőse küldte Önnek, nem a Népszabadság Rt. munkatársa vagy a Népszabadság valamelyik partnere. Ha észrevétele van, azt kérjük jelezze az online@nepszabadsag.hu címen.

Népszabadság, Budapest, március 28, 2007

  • 2015. 01. 29.