Domján 100 – Magyar Képzőművészeti Egyetem.
Ha egyszer majd nem az elborzadás, hanem a kutatás lesz a szocialista realizmus megközelítési módja, többet fog tudni a művészettörténet Domján ötvenes éveiről. Szörnyülködni és jogos átkokat szórni kis befektetéssel is lehet, az viszont kellemetlenül sok vesződséggel jár majd, mire az itthoni pályaszakaszt feltárják.
De megéri. Domján József egyrészt olyan életművet hagyott maga mögött kilencszázötvenhatban, távoztával, amely önmagában is fényforrás az egyébként sem sápatag magyar grafikatörténetben, másrészt olyan karrier emlékét, amely párját ritkítja a sötét masszának látott évtizedben. Ha igaz. Egyelőre – ez az egyelőre harminc éve, Domján újrahonosítása óta tart – töredékekkel gazdálkodunk, ha gazdálkodunk; a művész centenáriumára rendezett kiállításokat is beleértve. Az egyik, a Pataky Művelődési Központban rendezett emléktárlat még fel-felvillantott néhány lapot az itthoni periódusból, majd éppen bezárt azokban a napokban, amikor az ünnepi jubiláris megnyílt az egyetemen, kizárólag késői, kinti művekből.
Domján József – ennyi bizonyos – megbecsült művésze volt a negyvenkilenccel kezdődő hét szűk esztendőnek. Hogy ötvenötben Munkácsy- és ötvenhatban Kossuth-díjjal honorálták, nem a legfontosabb bizonyítéka ennek, a díjeső és díjdevalválás az egypárti voluntarizmus idején alig volt áttekinthetetlenebb, mint a mai többpártiban. Beszédesebb adat az, hogy a művészetpolitikai korszak, amely hisztérikusan tartózkodott a perszonális tárlatoktól, Domjánnak negyvenkilencben is, ötvenháromban is egyéni kiállítást rendezett, és ötvenötben, igaz, másodmagával, Ernst múzeumi gyűjteményest celebrált. S ha ennyi nem elég a különlegességekből, ott vannak a külföldi szereplések, az ötvenkettes luganói első díj, az ötvenhármas koppenhágai nemzetközi grafikai kiállítás elismerése, amely mind akkor ütött lyukakat a vasfüggönyön, amikor az a legvastagabb és a legjobban őrzött volt.
Az igazán bizarr azonban az, hogy Domján fametszetművészete valóban értékes, szuverén és teljes volt akkor is. Erre részben abból következtethetünk, hogy az Ernst múzeumi kiállítást a megnyitóműfajért akkoriban éppen nem kapkodó Fülep Lajos inaugurálta, sőt társszerzőként Domján-monográfiát is jegyzett, részben az itt-ott mégiscsak látható művekből. Domján a jelek szerint az ég beborultával, a direktívák kihirdetése után is folytatta azt a színes fametszetmunkát, amelyet a háború után elkezdett. Visszaemlékezései szerint félreértésből és megrendelésre lett festőből fametsző a negyvenes évek végén – ehhez képest szívszorítóan szép színes lapokban örökítette meg Budapest háborús szenvedését. Lánchíd-sorozata nagy, lomha fájdalommal jeleníti meg a vízbe szakadt és a levegőben kalimpáló csonka elemeket, meg az újjáépítés fürge állványzatait, tapintatosan merész színei, puha, de súlyos kék-sárga kontrasztjai, szürkésből felvillanó vörös-lilái magával ragadóak. Már tudja a nagy foltoknak és a hirtelen vonalaknak azt a játékát, amelyet a fametszetnek, a színes metszetnek tudnia kell, már magabiztosan kezeli tömeg és súly, valamint valőr és sejtelem finom, izgalmas, bizarr játékát.
A jelek szerint a szigor évadján ezt elnézik neki. Ő is ábrázol előírt Vasöntőket, súlyos Olvasztárokat, ahogyan ez megkívántatik, de üzemképein úgy izzik a vörös kokilla, úgy vált kénsárgába a sötét alapon, hogy az bizony pompás grafikai mű. Ha igaz, emberalakjait némi archaizálással metszi már itt is, annyi bizonyos, hogy nemcsak a mentsége, közsikereinek záloga is lesz a múltidézés. Először a Budai Nagy Antal-felkelésnek, aztán Spartacusnak, végül, ötvenhatban Hunyadinak állít sorozatával emléket. Az elismerés akkora, hogy még ötvenhétben, távollétében is kiadnak egy Hunyadi-regényt az ő illusztrációival. Közben, ötvenháromban Kádár Kata-ciklust is készít, s hogy nem ez az egyetlen találkozása folklórral, népművészettel, azt a gyakran alkalmazott – szokványtól eltérve alkalmazott – motívumai más sorozatokon is bizonyítják.
Külföldi karrierjének, kinti életművének a népművészet a záloga. A tizenöt éve New Yorkban elhunyt Domján lapjait éppúgy éltette a magyar kötődés, mint az a technikai fölény és magabiztosság, amelyet még az ötvenes években erősített meg kínai útja. A Barcsay Teremben látható válogatás pompás, pazar mestergrafika. Megérdemelné, hogy azokról az előzményekről is tudjunk valamit, amelyek ránk tartoznak.
—
A Népszabadság Online nem ellenőrzi a feladó kilétét. Ezt az elektronikus levelet egy ismerőse küldte Önnek, nem a Népszabadság Rt. munkatársa vagy a Népszabadság valamelyik partnere. Ha észrevétele van, azt kérjük jelezze az online@nepszabadsag.hu címen.

Népszabadság, Budapest, március 28, 2007

Domján Józsefre emlékeznek Budapesten és Sárospatakon 2007. március 23. (14. oldal)

Lukács Csaba
A világ egyik legismertebb színesfametszet-készíto muvészére, a Magyarországon kevéssé ismert Domján Józsefre emlékeznek a héten Budapesten és Sárospatakon. A New Yorkban 1992-ben elhunyt muvész élete során több mint ötszáz kiállítást rendezett négy kontinensen.

Akadnak alkotók, akiket a világon jobban ismernek, mint idehaza – Domján József (Budapest, 1907 – New York, 1992) is közéjük tartozik. A színesfametszet-készítés legnagyobb mesterének tartják szerte a világon, a XX. század közepén o újította meg ezt az osi technikát. Különlegességének lényege, hogy képeit több színes dúc egymásra nyomásával készítette, ettol váltak eredetivé, “domjánivá” az alkotások. A grafikai dúcok mesteri faragása, a nyomatok tisztasága, a motívumok sokat sejteto gazdagságának belso világa adja képeinek magával ragadó hatását. Muvei a világ számos nagy múzeumának gyujteményében megtalálhatók, így a New York-i Metropolitanben, a cincinnati, a bostoni, a chicagói vagy a londoni Victoria és Albert múzeumokban. Munkáiból jelentos anyaggal rendelkezik néhány hazai múzeum is (például a Magyar Nemzeti Galéria) és Sárospatakon létrejött a teljes életmuvet átfogó Domján-gyujtemény.
Muvészi pályájának indulása elott több mint kéttucatnyi szakmával próbálkozott. Aztán vándorbotot vett a kezébe, és gyalog bejárta Európát, hogy eredeti helyszíneken ismerje meg a legnagyobb mualkotásokat. Remeteként meditált egy esztendon át, a foiskolai tanulmányok után Skandináviában kezdett fametszettel foglalkozni, és Kínában az osi mufaj mestere lett.
Magyarországon is sikeres volt, de nem akart a rendszert kiszolgáló, eltartott muvészként vegetálni, ezért elment Svájcba. Az ’56-os forradalom bukása után érett muvészként, ötvenévesen kellett az Újvilágban újrakezdenie az életét, de néhány év alatt sikerült elismert muvésszé küzdenie magát. Bár Amerikában lett világhíru, sohasem tagadta meg magyarságát, képi világában meghatározóan jelen maradt a hazai mikrokozmosz, a természet, a kultúra és folklórvilág. “Kialakított egy olyan vizuális jelképrendszert, ami a magyar hagyományban gyökerezik, de bárhol a világban jelentéssel bír. Azon kevesek közé tartozik, aki muveiben megvalósította azt a sokszor emlegetett “bartóki
modellt”: kultúránk osrétegébol táplálkozó, mégis minden idoben korszeru kifejezési módot, ami talán Nagy László költészetében jelentkezett ilyen tökéletességgel – írja a katalógus eloszavában Tarján Gábor.
A fametszeteken kívül más mufajokban is eredeti módon fejezte ki magát.
Varázslatos szín- és formavilág jellemzi “spirituális” festményeit, de maradandó hatást keltenek gobelinjei, amelyeket a világ leghíresebb szövomuhelyeiben szottek. A muvész egyéni formanyelve az iparmuvészet más területén is megszólalt – a Metropolitan Múzeum kollekciójába tartoznak azok az aranyozott ezüst karácsonyfadíszek, amelyek Domján-motívumok alapján készültek. Képei annyira egyéniek és magyar gyökeruek, hogy stílusa nem tévesztheto össze senki máséval. Motívumaiban felfedezhetjük a természet jelenségeinek gazdagságát, a népi faragások világát és az osi kultúrák üzenetét. Madarak, növények, történelmi alakok, balladás lányok, angyalok és kozmikus jelenségek mind sajátos rendszerbe állnak össze.
A Magyar Képzomuvészeti Egyetem, a Herman Ottó Múzeum, valamint az Amerikai Magyar Alapítvány és az Amerikai Magyar Múzeum Domján 100 címmel a világhíru
festo- és fametszomuvész születésének századik évfordulója alkalmából tudományos szimpóziumot, kiállítássorozatot, filmbemutatót és emlékkirándulást rendez a magyar fovárosban és Sárospatakon március 25-ig.
Az eseménysorozatra eljön Amerikából a muvész özvegye és családjának több tagja is.

(Budapest 1907 – New York 1992)

Festő és grafikus művész, fő területe a színes fametszet. Gyári munkásként indult, majd kibontakozott művészi tehetsége és néhány év útkeresés után elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát. Bejárta Európát és eljutott Kínába is, ahol a fametszés ősi technikáját tanulmányozta és elnyerte e művészi mesterség legnagyobb kitüntetését. Az ötvenes évek elején kitűnt különleges színeivel, egyéni látásmódjával és néhány év alatt komoly hazai elismerésekben részesült. (Munkácsy díj 1955. Kossuth díj 1956.) Az 56-os forradalom Svájcban érte. Nem tért haza, hanem kivándorolt Amerikába és New York közelében telepedett le. A művész az Újvilágban is megőrizte magyar hagyományból táplálkozó szemléletét és sajátos stílusa széles körben ismertté tette. Művei a világ számos fontos gyűjteményében megtalálhatók, így a New York-i Metropolitan Múzeumban, a londoni Victoria és Albert Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában is. A művész életművének jelentősebb alkotásaiból 1979-ben Sárospatakon állandó gyűjteményes kiállítás létesült.
A színes fametszet készítés legnagyobb mesterének tartják, hírnevét igazán ez a műfaj teremtette meg. A 20. század közepén ő újította meg ezt az ősi technikát. Domján képei annyira egyéniek és magyar gyökerűek, hogy stílusa nem téveszthető össze mással. Mindig foglalkoztatta a történelem, a természet, a népművészet, a balladák, az ősi hiedelem és mondavilág, – s ezeket olyan festőien és oly gazdag stílusban jeleníti meg, hogy időtől és tértől függetlenül folyamatosan jelenlévő esztétikai értéket hordoznak. A pávák, a pipacsok, a balladás lányok, a kozmikus jelenségek mind sajátos rendszerbe állnak össze. Művei rendkívül dekoratívak, ízesek, ugyanakkor gazdag tartalmat hordoznak. Domján képei talán azért hatnak a világ bármely részén eredetinek és egyéninek, mert művészetében vizuálisan megvalósul a “Bartóki modell” – a természet és a hagyomány szintézise, amely mindig és mindenhol örökérvényű értékeket hordoz.

Dr. Tarján Gábor
Magyar Képzőművészeti Egyetem